Kötetlen

by Herdics Andi

Kategória: Történet

Végre lebegek, lélegzem, élek

(Magammal-Veled)

Elfáradtam. Vágytam a vízre, hogy visszatérjek oda, ahonnan az élet jön, hogy visszatérjek magamba, hogy visszatérhessek Hozzád…

Csapódik az ajtó, végre mögöttem. Ruha le, haj kibont, kulcs fordul az öltözőkabinban, a víz már közel. Papucs le, csobban… hideg, bizsereg, merül, megkönnyebbül…

Image
Mezei Bali festménye ehhez az íráshoz készült

A zajok távolodnak, ahogy suhanok, érzem, szabad vagyok. Aztán alábbhagy a lendület és a lebegés teret ad az igazi csendnek. A pillanatnyi nihil erőt ad, minden vagyok a semmiben.
Süllyedni kezdek, de pár mozdulat ismét felemel és töltődöm tovább. A nagy teljességben mégis- de miért is?- hiányozni kezd valami, és a félelem alattomosan beszivárog a csöndembe. Okolom a levegőt, hogy ki kell zökkennem akárcsak egy pillanatra is. Mint egy jó álomból nem akarok felébredni. Az életösztön mégiscsak erősebb, mint a vízi szabadság-szerelmem és… Végre, végre levegő… Újra jól érzem magam. A kíváncsiságom visszahajt régi “halmazállapotomba”, mert biztos akarok lenni, adja még azt a nyugalmat.
A lélegzés és lebegés, a suhanás és merülés, a könnyedség és erőfeszítés ritmusával már együtt lüktet a testem. Már áldom és nem haragszom a levegőre, ahogy nem haragszom Rád sem…

Kint és bent, Veled és Nélküled “Egy” vagyok.

Ha átölelsz, mint a víz, könnyebben mozdulok. Engedj el, és szabadabban lélegzem… Ritmusomban egy vagyok Veled, így Magamban is Benned lehetek…

Reklámok

El kell -engedni- kell…

Sírhatnékom van. Sajnálom kidobni az öreg csokoládé papírt is. Simára simogatom, és a papírsistergést hallgatva elgondolkodom, hogy ugyanazt játszom a teafilter kis zsákjával is. Nagyanyám gyűjtötte mindig a kis fecniket, és írta rá a bevásárló listát vagy a legújabb receptet, hogy aztán a füzetébe tegye, ahol annak a sok csodának a varázsigéje sorakozott, amit nagy gondosan az asztalra varázsolt.
Csakhogy nagy különbség van közte és köztem, az ő világa és mi világunk között. Ő spórolt én halmozok. Ők spóroltak, mi halmozunk…
Teletömködöm az életem kis bizonytalan részeit csoki, tea, ajándékok papírjaival, ahelyett, hogy felszámolva a szemétgyűjtést kitakarítanám végre a lelkem is.
Nem szakadok el a lényegtelen dolgoktól, és az erőlködéstől megvakulva sétálok el amellett, amihez ragaszkodnom kéne.
A csokipapír már teljesen sima…fenébe is, össze kéne gyűrnöm és kihajítani…Döntöttem. (Kislányos daccal gondosan összehajtogatom, hogy legalább érezzem, mégsem dolgoztam feleslegesen.) Az asztal széléhez igazítva a kis papírkockát egy öt éves gyerek csínytevés közben átélt izgalmával az arcomon belepöckölöm a szemetesbe.
És ez még csak a kezdet…

Reggeli (Impresszionista festékpöttyök I.)

Már megint késésben van. Matat a táskájában, ami tegnap illett a ruhájához, és próbálja belőle kihalászni a mára fontos dolgokat és azt a kismillió lényegtelen, ám a női léthez és lelki egyensúlyhoz elengedhetetlen kacatot, hogy átmentse a mába. Beleegyensúlyozza magát a magassarkújába és miközben az otthon töltött utolsó másodpercek visszaszámlálnak az indulásnak az utolsó hajtincs is a helyére kerül arra az ezred pillanatra, amíg a rohanást kísérő szélörvény első fuvallata arcához ér. Majd menetrendszerű és kétségbeesett kulcskeresésbe kezd- a már mára elkészített kincsestáskában- amit gyors megnyugvás követ, hogy mégiscsak van mivel bezárni a lakást. Lakóházi visszhang igazolja vissza, ahogy szaporán szedi lábait és a levegőt.

Miután a lépcsőház ajtajának csapódását is maga mögött hagyja, tartása megváltozik, már érdekli, hogy libben kabátja és a száguldozó fruska határozott léptű felnőtt nővé válik. Legalábbis ezt hiszi. Az átváltozás egyetlen szemtanúja, a sokat látott gondnok. A fruskán még mosolyog, majd megigazítja bolyhos kardigánját és kihúzza az ingujját, mert a nőnek már ő is tetszeni akar.

Mielőtt az aluljáró árnyéka az arcára vetülne, felpillant a házak közti égfalatra, hogy feltöltődjön a reggeli nap sugarával arra az időre, amit a föld alatt tölt.

A lenti világ apraja nagyja készen áll, hogy mint az eddig hiányzó kis puzzle darabok beépüljenek ebbe a reggelbe is.  A virágárus néni újra elsüti a régi trükköt- Aranyom, a héten még nem adtam el semmit, vegyen má’ egy pár szállal- és hát ki tud ennek ellenállni… Most már kókadozó virágcsokorral lavíroz az egyre sűrűsödő bolyban. A zenész fiú ma kivételesen most és nem délután húzza. Zenéje a hegedűtestű lányokban otthonra talál, járásukat nemesebbé teszi a tiltás ellenére cigarettát gyújtó csövesek legnagyobb bámulatára. A maestrot csak egy hajléktalan tapsolja meg és ő a legnagyobb alázattal hajt fejet hűséges rajongójának.

Virágai mellé ezt a leckét is magával viszi, miközben szapora léptein nem lassítva a bkv ellenőrök korai razziájának sokadik szemtanúja lesz. Mégis, tán az egyetlen, aki észreveszi, hogy a fiatal- szőkésbarna haján a zselét meglehetősen esetlenül használó -majdnem szigorú szemű jegyellenőr kisfiús kezével milyen gyengéden karolja át és húzza félre a már érettebb arcú kolléganőjét és csúsztat aprócska virágot a metró szelétől kipirosodott kezébe. A nő zavarában úgy gyűri markába az aprócska növényt, mintha egyenesen a tudatába szeretné bepréselni, hogy ma, 2010.09.08-án, 7 óra 6 perc 5 másodperckor valaki kedves volt vele.

A mozgólépcső füstüveg tekintetű nagyasszonyai ma reggel is felszisszennek azon, hogy siettében surranásnyi helyet kér. Hiába, manapság nem könnyű az élet, Erzsikém…

Eső ember- Esőember-Eső, ember…

Rohanok a mozgólépcsőn, mert már érzem a metró szelét, és túlságosan kiszámítottam az időt, nem késhetem le…
Köpenyszerű kabátom épp úgy libben, hogy majdnem odacsípi a „tessék vigyázni az ajtók záródnak”, de mégis megúszom… lihegve csapódom neki a szemközti ajtóknak, ahol „támaszkodni tilos”. Tekintetem fölemelem, és Valakinek hálát adok, hogy mögöttem és nem előttem zárult be az ajtó. Egy nő rámvigyorog és mutatványom felemelt hüvelykujjával díjazza. Később rájövök, ez volt az egyetlen pillanata a jelenben, amíg utastársam volt. Kiderül, nincs egyedül, ketten vannak. Ő és még valaki, akit más nem lát, de neki láthatóan fontos közölnivalója van vele. Leülök mellé(jük).
A következő megállónál sokan szállnak le. Csak ketten (hárman) vagyunk a kocsiban. Sőt! Lehet, hogy egyedül maradt(am)?

Két nevelőnő fogja meg hirtelen az ajtót, miközben nyolc-tíz kisgyerek száll fel. Kis fekete dobozok… a külvilággal nincs túl sok kapcsolatuk, sejtelmem sincs, mi van bennük. Ahogy egy javukra gyűjtő alapítvány adománykérő levelében megfogalmazná: „szellemi fogyatékosok”. Egy kislány leül mellém, a láthatatlan pajtásával beszélgető nővel ellentétes oldalra, és egyik kezéről a másikra inogni kezd, mint egy metronóm. Furcsa érzés itt ülni ebben a már majdnem álomszerű, zúgó búgó környezetben szinte egyedüli „normálisként(?)”. A nevelőnők ostoba, a gyerekeket ócsároló és alpári beszédét hallgatva újrafogalmazódik bennem, ki is, mi is a fogyatékos… Mennyire szánalmas ezeknek a boszorkáknak a valósága. Tábort változtatok…
Ez a „bolond nő”, aki még mindig lelkesen, de némán artikulál egy másik dimenzióba mellettem és ez a sok furcsa kisgyerek már nem is olyan furcsa. Közelebb állnak hozzám, és ahhoz, ami vagyok, mint az a két nő valaha is.

A metró egy pár percre beragad az állomás előtt, ahol le szeretnék szállni, hogy továbbutazhassak. A metronóm-kislány tovább diktálja az ütemet a várakozásnak is. Nah, végre elindulunk, de már nem rohanok sehová. Lekéstem a buszom. Van egy egész órám a következő járatig és arra, hogy újragondoljam, hogy biztos azt akarom-e tenni ma is, ami a „normális”.

Leülök egy padra egy közeli parkban, és azon kapom magam, hogy már vagy fél órája szórakoztatom magam azzal, hogy figyelem a kis szappanbuborékszerű foltokat a szempillám és az ég között, amik akkor jelennek meg, ha kicsit hunyorítok a napsütésben. Tetszik. Tetszik, ahogy játszik, ahogy játszom… Aztán néhány felhő úgy dönt, hogy keressek más játékot. Feltalálom én magam. Elkezdem nézegetni, hogy a pad melletti kenyérmorzsák milyen alakzatot tesznek ki, és a hangyák hogy formálják újra. Egyre elviselhetőbb a zaj és egyre nagyobb a csönd…bennem…Behunyom a szemem és hagyom, hogy csak úgy legyek.
Bezárul a világ, és kitárul a világom…
Teljes az összhang.
Lélekben- velem vagyok.

Elered az eső, de nem bánom, maradok… mozdulatlan. A többi (szaladni az eresz alá, felfurakodni a BKV-ra, morgolódni az elázott vadonatúj cipőn, értetlenkedni, „normálisan” reagálni) ráér máskor is.
Ahogy csorognak a cseppek az arcomon, finoman utat változtatnak, mikor elmosolyodom a Sors, a Véletlen, a Jóisten határozott üzenetén: ideje volt újra megtisztulni…

%d blogger ezt kedveli: