Kötetlen

by Herdics Andi

Hónap: december, 2013

Vendégségbe jöttél vagy haza?

Annyi mindent tanított ez az év és minden Ember, Esemény, Gondolat és Érzés…
Volt, aki (Ember, Esemény, Gondolat és Érzés) csak vendégségbe jött, volt, aki otthonra talált az életemben.

Aki hazajött, azzal megtanulok élni.
Van mikor ez végtelenül könnyű és nagy boldogsággal jár, ajtót nyitni, beengedni, otthont teremteni.
Van azonban, mikor legszívesebben feladnék egy apróhirdetést, hogy aki akarja, vegye, vigye, akár ingyen is…
Aki hazaérkezik, annak otthont adok. Nem dobhatom ki az utcára, akkor sem, ha koszos, gonosz, vagy kelletlen. Azért jött és költözött be, mert hozzám tartozik. Az elfogadása erőt ad a változáshoz, formálódáshoz, szelídítéshez és szelídüléshez. A megtagadás ebben a helyzetben csak felerősít mindent, ami ellen küzdök. Addig harcol velem, amíg én is harcolok ellene. Ha megszelídítem, ott lesz, de nem rombol tovább, iránytű és mérce lesz, megértéshez és megoldásokhoz segít hozzá.

Vendég az, aki nem tartozik hozzám, de egy ideig dolgunk van egymással.
Ha szépen bánok a vendégemmel, miközben szépen bánok magammal, a hálás vendég ajándékot hagy és az ajándékommal távozik.  Így van ez minden vendéggel, a régóta várttal, a váratlannal, a hívatlannal, a sokáig maradóval és a villámlátogatóval is. Akkor is, ha csak jóval később tudatosul, mi is volt amit egymásnak adtunk.  

Nem mindig látom azonnal, hogy a vándorok csak melegedni jöttek, vagy hazaérkeztek.
Amit megtanultam, két dologgal tisztelhetem meg őket, szeretettel és elfogadással. Ami pedig legalább ennyire fontos, hogy mindezt úgy tegyem, hogy közben szeretem és elfogadom magam. 
Nem kell félni, hiszen ha ezt gyakorolom és megtanulom egyensúlyban tartani, finom szűrőként kezd működni és megvéd mindentől, amivel nincs dolgom, segít a be- és elfogadásban, és nem utolsó sorban abban, hogy elengedjek mindent, ami már nem vagy sohasem tartozott hozzám. Segít meglátni azt is, hogy aki jött, látogató vagy hazaérkező… 

Köszönöm Nektek Emberek, Állatok, Tárgyak, Történések, Gondolatok és Érzések, hogy akár otthon akár vendégségben nálam vagytok, voltatok! Hálás vagyok!

Végül mindannyiunknak azt kívánom, hogy a saját életünkben merjünk otthon lenni és minden vendégséget és megérkezést tudjunk úgy megélni, ahogy szeretnénk!
Isten hozott 2014-ben!

Reklámok

Hóember levele Anitához

Ismét egy baráti feladat, most Léderer Anitától. A képre, amit ő készített, kellett versikét írni. Ez sült ki belőle:

Anyám mézeskalács szoknyájába kapaszkodva
Hangolódom a Karácsonyra
Csokornyakkendőben
Gombszemekkel ámulok
Lehet hogy Neked,
De csak Neked
Még egy titkot is
Elárulok.

Illatfehővel jön rám
Mécsesfényből
A hőhullám
De nem lesz nekem
Hát hogy is lenne,
Karácsonykor
olvadt hullám.

Nem félek én tőle,
Csak játszom a tűzzel.
Kérlek Téged,
néhány napig
csak néhány napig
Ne űzz el.

Tudod mit?
Hajolj ide,
Súgok Neked valamit.

Műorr alatt cérnaszájjal
Rámvarrt boldogsággal
Én biz’ azért mosolygok,
Mert csak egy wannabe hóember vagyok.

Ősz

El kell -engedni- kell…

Sírhatnékom van. Sajnálom kidobni az öreg csokoládé papírt is. Simára simogatom, és a papírsistergést hallgatva elgondolkodom, hogy ugyanazt játszom a teafilter kis zsákjával is. Nagyanyám gyűjtötte mindig a kis fecniket, és írta rá a bevásárló listát vagy a legújabb receptet, hogy aztán a füzetébe tegye, ahol annak a sok csodának a varázsigéje sorakozott, amit nagy gondosan az asztalra varázsolt.
Csakhogy nagy különbség van közte és köztem, az ő világa és mi világunk között. Ő spórolt én halmozok. Ők spóroltak, mi halmozunk…
Teletömködöm az életem kis bizonytalan részeit csoki, tea, ajándékok papírjaival, ahelyett, hogy felszámolva a szemétgyűjtést kitakarítanám végre a lelkem is.
Nem szakadok el a lényegtelen dolgoktól, és az erőlködéstől megvakulva sétálok el amellett, amihez ragaszkodnom kéne.
A csokipapír már teljesen sima…fenébe is, össze kéne gyűrnöm és kihajítani…Döntöttem. (Kislányos daccal gondosan összehajtogatom, hogy legalább érezzem, mégsem dolgoztam feleslegesen.) Az asztal széléhez igazítva a kis papírkockát egy öt éves gyerek csínytevés közben átélt izgalmával az arcomon belepöckölöm a szemetesbe.
És ez még csak a kezdet…

pillanatnyi űr

Miért gondolod, hogy nem történik semmi
Mikor világok pusztulnak el
és születnek újjá
Benned
Elengedsz
Teremtesz
Megszületsz
Újra
Minden
sejteddel
Minden
percben
máshogy
vagy
Ugyanaz.

Már évezredek óta emlékezel
Csak elfelejtetted.

Sétálni ment a vágy és társra talált

ágyat megvető pillantás
szenved éjjel és nappal
a testben
hull a világra
szükülő lesben
míg lélekre nem talál
szenvedéllyel
táguló
szembogár
egy másik
tekintet-szentélyben.

Tegnap este

Kivártam, amíg lemegy a nap és könnyes búcsút vesz az égtől a fény
Esik végre
És koppan az ablakon
És csattan a korlát rozsdáján
És dolgozza tovább a vasat, mert hosszú távon ő az erősebb.
És behajózik az álom az esővel a szemembe
Könnyel úszik tovább
Majd elnyeli a szembogár
És mosolyt csal az arcomra,
Ahogy elakadt a vitorla,
Ahogy szűkül a világ
És tágul a világom
Ahol a jövő festi a múltat
Miközben felkacag a jelen
Hisz’ nála a paletta,
Ami a színeim hordozza.

Reggeli (Impresszionista festékpöttyök I.)

Már megint késésben van. Matat a táskájában, ami tegnap illett a ruhájához, és próbálja belőle kihalászni a mára fontos dolgokat és azt a kismillió lényegtelen, ám a női léthez és lelki egyensúlyhoz elengedhetetlen kacatot, hogy átmentse a mába. Beleegyensúlyozza magát a magassarkújába és miközben az otthon töltött utolsó másodpercek visszaszámlálnak az indulásnak az utolsó hajtincs is a helyére kerül arra az ezred pillanatra, amíg a rohanást kísérő szélörvény első fuvallata arcához ér. Majd menetrendszerű és kétségbeesett kulcskeresésbe kezd- a már mára elkészített kincsestáskában- amit gyors megnyugvás követ, hogy mégiscsak van mivel bezárni a lakást. Lakóházi visszhang igazolja vissza, ahogy szaporán szedi lábait és a levegőt.

Miután a lépcsőház ajtajának csapódását is maga mögött hagyja, tartása megváltozik, már érdekli, hogy libben kabátja és a száguldozó fruska határozott léptű felnőtt nővé válik. Legalábbis ezt hiszi. Az átváltozás egyetlen szemtanúja, a sokat látott gondnok. A fruskán még mosolyog, majd megigazítja bolyhos kardigánját és kihúzza az ingujját, mert a nőnek már ő is tetszeni akar.

Mielőtt az aluljáró árnyéka az arcára vetülne, felpillant a házak közti égfalatra, hogy feltöltődjön a reggeli nap sugarával arra az időre, amit a föld alatt tölt.

A lenti világ apraja nagyja készen áll, hogy mint az eddig hiányzó kis puzzle darabok beépüljenek ebbe a reggelbe is.  A virágárus néni újra elsüti a régi trükköt- Aranyom, a héten még nem adtam el semmit, vegyen má’ egy pár szállal- és hát ki tud ennek ellenállni… Most már kókadozó virágcsokorral lavíroz az egyre sűrűsödő bolyban. A zenész fiú ma kivételesen most és nem délután húzza. Zenéje a hegedűtestű lányokban otthonra talál, járásukat nemesebbé teszi a tiltás ellenére cigarettát gyújtó csövesek legnagyobb bámulatára. A maestrot csak egy hajléktalan tapsolja meg és ő a legnagyobb alázattal hajt fejet hűséges rajongójának.

Virágai mellé ezt a leckét is magával viszi, miközben szapora léptein nem lassítva a bkv ellenőrök korai razziájának sokadik szemtanúja lesz. Mégis, tán az egyetlen, aki észreveszi, hogy a fiatal- szőkésbarna haján a zselét meglehetősen esetlenül használó -majdnem szigorú szemű jegyellenőr kisfiús kezével milyen gyengéden karolja át és húzza félre a már érettebb arcú kolléganőjét és csúsztat aprócska virágot a metró szelétől kipirosodott kezébe. A nő zavarában úgy gyűri markába az aprócska növényt, mintha egyenesen a tudatába szeretné bepréselni, hogy ma, 2010.09.08-án, 7 óra 6 perc 5 másodperckor valaki kedves volt vele.

A mozgólépcső füstüveg tekintetű nagyasszonyai ma reggel is felszisszennek azon, hogy siettében surranásnyi helyet kér. Hiába, manapság nem könnyű az élet, Erzsikém…

Románia is képviselte magát, a bácsik továbbjutottak

IMG_20130708_203807

Turnéznak a bácsik, egy este
Hat helyen játszanak kettesbe’

Minden téren
elismerésem
Főleg ezen,
a lengyelen
10 zlotyért
A bánatuk
Nem szárad
A lelkemen.

Első nap a pályán

sipalya2

Elöljáróban egy kis történet, hogy is született ez a versike. Marencsák Noémitől kaptam két szót: porcica és sísapka, no meg 15 percet, hogy verset fabrikáljak. Ez lett belőle, de vállalom 🙂 :

Mint a parkettán a porcica
Hömpölyögtem lefelé
Az alig lejtő
Lejtőn
Már már zavarba ejtő
Lassúsággal
A hegyóriások némán tűrték
És tán szánalomból,
de csontom nem törték
Miközben egyre szabadabban
Vettem
A síbérlet után a levegőt
És kifújtam
Hadd dermedjen
Mínusz fokban
A feszültségem
És tapossák bele
A hóba
Boardok meg a lécek
Hogy tavasszal
Száműzetésből olvadva
Így majd újragondolja,
Kibe mászik
Helyettem a ‘kis ostoba’.

Addig suhanok
Mígnem
A hó helyett már
A szemem szikrázik
Az utolsó dombról lecsúszva
Hóangyalként landolok
Egy nagyobb kupacba
A szemem is alig látszik
És még a homlokom is fázik

De megérte
Küzdeni érte.

A nap tanulsága levonva,
Kell egy jobb sísapka.

%d blogger ezt kedveli: